Trauma

11 éves kislány vagy. Két öcséddel a nagyszüleidnél és keresztapádnál nyaralsz. A nyaralás végén keresztapád visz haza a szüleidhez. Nagyjából három órás az út. Három kisgyereknek ez hosszú, meg amúgy is már alig várod, hogy otthon legyél a szüleiddel, mert már hiányoztak. 

Az autó, amiben utaztatok, befordul a kaputok elé. Ekkor meglátod, hogy az udvaron áll egy mentőautó. Először nem gondolsz semmi rosszra, talán fel sem fogod, hogy mit látsz. Aztán egyszer csak megjelennek a mentősök egy hordágyat cipelve, a hordágyon anyukád fekszik eszméletlenül. Nem tudod, mi történt, csak rettegsz, hogy elveszíted anyukádat. Összebújva sírjátok túl egymást testvéreiddel a plüsseiteket magatokhoz szorítva, közben pedig a mentő elindul a kórház felé anyukátokkal. Apukátok fogad benneteket és próbál vigasztalni. Nem nagyon sikerül, de ő megtesz mindent.  Végül bemegy anyukátok után a kórházba, ti pedig otthon maradtok keresztapátokkal, és próbáltok megnyugodni. 

Mikor apukátok hazaér, leültet benneteket és elmondja, hogy anyukátok valami vegyszert ivott, ami sajnos szétmarta belülről. Él, és meg fog gyógyulni, de csak a szerencsén múlt, hogy időben ellátáshoz juthatott. Nem lehet tudni, hogy véletlenül itta-e meg ezt a vegyszert, vagy szándékosan. De most nem is ez a lényeg. Csak az számít, hogy felépüljön. 

Anyukád már kezd felépülni, de apukád arra a döntésre jut, hogy téged nagyszüleidhez költöztet, úgy véli, ezzel megvéd. Nem tudja, jó döntést hoz-e, de ezt látja a legjobb megoldásnak. 

Anyukád gyógyulgat, te 300 kilométerrel arrébb próbálod elkezdeni az életed.  Aztán nagyjából fél-egy évvel később jön a rossz hír: anyukád ismét kórházba került gyógyszer túladagolás miatt. Ekkor már biztos, az előző eset is szándékos volt. Akkor ez már a második öngyilkossági kísérlet. Haragszol rá, de szeretnéd megérteni. Válaszokat akarsz, és szeretnél segíteni. De nincsenek válaszok. 

Ez megy még legalább három éven keresztül. Folyamatos kísérletek, amiket mindig, mindig túlél, de mindig egyre nagyobb a kockázata, hogy egyszer csak tényleg nem ébred fel. Neked könnyű, hiszen te távol vagy, nem te találsz rá, nem neked kell ezzel együtt élni. Mégis a te anyukádról is szó van. És szükséged lenne rá. 

Aztán felnősz. A szüleid elváltak, te leérettségiztél, és haza költöztél. Munkába álltál, anyukádhoz költöztél, akinek már egy ideje nem volt kísérlete. Évek telnek el nyugalomban.  Nagyon szorossá válik a kapcsolatotok. Mindent meg tudtok beszélni egymással. Bár válaszokat sosem kaptál a történtekre, mégis meg tudtál bocsátani, el tudtad engedni, és újra teljesen meg tudtál benne bízni. 

Már 26 éves vagy. Férjhez mentél, akivel beköltöztetek egy falusi házikóba, ami már nem albérlet, hanem a sajátotok. Vagyis az lesz egyszer. Boldog vagy, úgy érzed, az életed teljes. Minden szépen folyik a maga medrében, alakítgatjátok a házikót, babát is szeretnétek, és biztos vagy abban, ha várandós leszel, illetve majd megszületik az apró, a férjed után anyukád lesz a legnagyobb segítség. 

De egyszer csak jön a telefon: Anyához ki kellett hívni a mentőket. Gyógyszer túladagolás. Hirtelen, mintha megint 11 éves lennél. Mintha megint te lennél a világ legsebezhetőbb gyermeke, akitől valami gonosz erő elszakította az anyukáját.  

Tudod, hogy ez nem csak egy kísérlet. Ennek lesz folytatása. De az előzőekből kiindulva megnyugszol, hogy most fél-egy évig talán nem kell aggódni. Hétvégente hazaengedik a pszichiátriáról, ilyenkor mindig meglátogatod. Próbálsz válaszokat keresni, de biztosítod arról, hogy segíteni akarsz neki, és hogy szereted. Nem haragszol, csak had lehess mellette.  

Majd eltelik három hét. Nem némítod már éjszakára a telefonod, mert bármikor bármi történhet.  És milyen jól teszed. Egyszer csak, három héttel a túladagolás után éjszaka 3:30-kor megcsörren a telefon. Öcséd hív. Anyukátokat 10 perce vitte el a mentő, mert ismeretlen vegyszert ivott ismét.   A pszichiátrián csak annyit mondanak, hogy nyelni, beszélni nem tud, illetve állandó  hányingere van. De él. És ez a legfontosabb.  

Folytatása következik..