Felismerés

Mindenki életében eljön a nap, a pillanat, ami mentálisan teljesen lefárasztja, a felismerés, ami bűntudatot és szomorúságot szül. 

Ez a nap pontosan úgy indul, mint bármely másik hétköznap. Hajnali 3:30-kor csörög az ébresztőóra. Kikapcsolod, felülsz az ágyon és magadhoz kapod a nagymamádtól kapott ősrégi, ám annál puhább és kényelmesebb köntöst. Mindezt persze még csukott szemmel, hiszen olyan fáradt vagy már a hét közepére, hogy még ahhoz sincs energiád, hogy kinyisd  a szemed.  Valahogy kivánszorogsz a szobából, lehetőleg úgy, hogy ne ébreszd fel egyetlen férjed, akinek nem szeretnéd tönkretenni a maradék két óra alvásidejét. 

Mire elérsz a fürdőszobáig, már nagy nehezen sikerül kinyitni a szemed, de ahogy beérsz a fürdőbe, és felkapcsolod a villanyt, ismét csak hunyorogni vagy képes, mert elvakít a hirtelen nagy fény. Megmosod az arcod, a fogad és próbálsz valami féle életet lehelni magadba. Majd jöhet a jól megérdemelt reggeli kávé. Szépen komótosan elkortyolgatod, közben eszedbe jut, hogy ez a kis idő tökéletes arra, hogy visszanézd az Árulók tegnap esti adását, amiről lemaradtál. Így hát elindítod. 

Miközben a celebek a legnagyobb lelkesedéssel vetik bele magukat a nyomozásba, te már magadhoz tértél, sikerült felöltöznöd, a fejeden éktelenkedő madárfészekből is tudtál valami viselhetőt varázsolni pusztán egy hajkefe segítségével, összeszedted a kis hucimucidat, és indulhatsz is a buszhoz. 

Annyira csíp a hajnali hideg, hogy az időjárás jobb ébresztőnek bizonyul, mint az a bizonyos reggeli kávé. Mire kiérsz a buszmegállóhoz, már-már majdnem te is elhiszed, hogy tényleg teljesen felébredtél, de ekkor megérkezik a busz. Szokás szerint ketten fogadnak a buszon, a sofőr és az a kolléganőd, aki egyedüliként száll fel előtted.

Illedelmesen köszönsz, majd behuppansz a már jól megszokott helyedre, a hátsó ajtó mellé, csak a biztonságérzeted fenntartása miatt, természetesen az ablak felőli oldalra, mert pontosan tudod, hogy a busz, és a cseppet sem egyenletes utak alkotják a legjobb kombót ahhoz, hogy az utazásod idejére még pont visszaaltassanak, és kell valami, aminek nekitámaszthatod a fejed. 

A busz halad a munkahelyed felé, szépen sorban mindenki felszáll, akinek kell, de te mindebből semmit nem veszel észre, hiszen a napod legjobbját alszod éppen.  

Szinte menetrend szerint ébredsz pont abban a kanyarban, 2,5 percre a célállomástól, ahol mindig is szoktál. Mikor a busz bekanyarodik a cég elé, és megáll, te nem sietsz. Megvárod, míg szépen mindenki leszáll, hiszen csak dolgozni jöttél, délután 14:50-ig mindenre is van időd. Mikor mindenki leszállt, te is elhagyod a fedélzetet. A kártyaolvasós beléptető kapunál persze mindenki tolong, mintha a túloldalon legalábbis nyertes ötöslottó szelvényeket osztanának. Ahogy nagynehezen átvergődsz a kapun, már alig várod, hogy beérj az üzembe, mert tudod, hogy ott legalább 3 fokkal melegebb van, és te ezen a rövid kis szakaszon már vastag pulcsiban is pontosan kellően átfagytál ahhoz, hogy a munkahelyedre mentsvárként tekints. 

A munkaidőd szinte teljesen ugyanúgy telik, mint minden nap. Szereled az akkumlátorokat, az üzemben gépek, berendezések zaját túlüvöltve próbálsz meg beszélgetni kollégáiddal. 

Aztán hirtelen felkapcsolnak a buksidban egy ici-pici halvány, ám de annál ijesztőbb piros fényt. Hirtelen érzed, hogy valami nincs rendben ezzel a beszélgetéssel, ezzel a társasággal. Azon kapod magad, hogy már másodjára kerülsz ugyanabba a cipőbe, ami elsőre még nem volt furcsa, és nem keltett gyanakvást sem, másodjára azonban már felébred benned a kétely, hogy itt bizony valami nem oké. 

Mert lehet jófejség, és lojalitás az, ha valakik elmondják egy addig barátodnak tartott személyről, hogy ő nem jó barát mert ez, meg ez. És te belemehetsz, hiszen ők ismerik jobban, te éppen csak belecsöppentél ebbe a társaságba, és amúgy is hajlamos vagy rosszul választani, ha emberi kapcsolatok kialakításáról van szó. Nem mellesleg közel sem vagy olyan erős és bátor, mint Harry a Bölcsek kövében, mikor kiáll a barátai mellett még akkor is, ha a galád Drako le akarja beszélni. Mert bár nem tudod magadról, de gyenge vagy, és eszméletlenül befolyásolható. 

De mikor egy évvel később ugyanez megtörténik, és azt veszed észre, hogy megint fel akarnak bujtani valaki ellen, elbizonytalanodsz. 

Vajon tényleg csak jót akarnak? Tényleg, csak féltenek, hogy megint az ördöggel akarsz barátkozni? Ha igen, miért ilyen rendesek,  miért, hiszen annyira nem vagytok nagy barátok, hogy önzetlenül így kiálljanak melletted. Viszont ha csak ugrasztani akarnak, akkor mi hasznuk származik nekik ebből?

Minél tovább gondolkozol, minél több emberrel beszélsz, csak pörög az agyad. Pörög az agyad, és végiggondolod az összes barátságodat, az összes beszélgetésedet, minden lehetőséget. Mikor, hol, ki játszhatott ki, élhetett vissza a jó szándékoddal. Beszélsz minden érintettel, és kapsz egy olyan választ, amiből kiderül: 

teljesen mindegy, hogy a kolléganőid igazat mondtak, vagy sem, ennek a barátságnak itt biztosan vége. És akkor most gondolkozhatsz azon, hogy holnaptól hogyan fog megváltozni a légkör, te hogyan fogsz tudni helyt állni egy olyan csapatban, amit eddig összetartónak gondoltál, most pedig úgy érzed, inkább csak bomlaszt. 

Aztán lejár a munkaidőd. Úgy sprintelsz ki az üzemből vissza a buszra, mintha legalább kergetnének. Felülsz a helyedre, és bár tudod, hogy az aktuálisan olvasott könyved a táskádban várja, hogy vele tölsd ezt az egy órát, ahogy szoktad, de képtelen vagy rá. Mert elfáradtál. Annyira belefáradtál abba, hogy csalódtál magadba, hogy naivnak, kihasználhatónak, manipulálhatónak és hülyének érzed magad. Annyira belefáradtál az önmarcangolásba, a játszmázásba, hogy semmi mást nem akarsz, csak elővenni a fülesed, max hangerőn bömböltetni az Imagine Dragons legújabb számait és bambulni kifele az ablakon. 

Egy órával később hazaérsz, megfürdesz, adsz a cicagyerekednek egy kis konzervet, mert persze megint olyan éhes, mint aki legalább egy hete nem kapott enni, közben bekapcsolod a tévét, hogy együtt nyomozhass egy kicsit Monk-al, és tudod, hogy neki kéne állnod főzni a vacsit, hogy készen legyen, mire a férjed hazaér. De te inkább eldőlsz a kanapén, és amíg Monk nyomoz, téged elaltat a leírhatatlan szomorúság. 

Fél 6-kor pedig hazaér a férjed. Ő ébreszt. És éhes. Éppen lenne mit enni, de megígérted neki a carbonara-t, nem teheted meg, hogy nem készíted el. Ezért felpattansz, mintha mi sem történt volna, és nekiállsz a vacsorának, míg ő lenyírja kint a füvet.  Aztán megvacsoráztok. Elmeséled neki, mi nyomja a lelkedet. Ő pedig a legjobb férj módjára meghallgat, érzed, hogy melletted áll, támogat. Alaposan kibeszélitek a témát. De neked ez nem elég. 

Ezért amikor elmegy fürdeni, te előveszed a laptopod, és végre kiírod magadból az első bejegyzést. Az első bejegyzést, amit már hónapok óta ki akarsz írni, csak eddig nem volt olyan témád, amit egy első bejegyzéshez méltóan komolynak érzel. 

Mert mindenki életében eljön a nap, a pillanat, ami mentálisan teljesen lefárasztja, a felismerés, ami bűntudatot és szomorúságot szül.